Többen kérdezték:
„Hová ez a nagy lendület? Ironmanre készülsz?” De hiszen nekem nem kell Ironmanre készülnöm — Vas-ember vagyok én már közel negyven éve.
A cél igazi és őszinte; a legjobb formámat és verziómat nyújtani magamnak és a családomnak. Ott lenni. Fizikailag és mentálisan. Erős testtel, tiszta fejjel, nyitott szívvel.
Sokszor mondjuk, hogy meghalnánk értük —
de néha már egy 5 kilométeres futás is túl soknak tűnik.
„Majd holnap…”
Én magam is a halogatás embere voltam.
Mindig volt egy újabb kifogás.
„Nincs rá időm” — mondtam, de tudtam, hogy ez nem igaz.
Könnyebb volt elbújni mögé, mint őszintén szembenézni magammal.
Bár rohadtul nem vagyok rá büszke, de az elmúlt 10–15 évem telt el így —
hogy szinte semmit nem mozogtam.
De talán sosem késő.
Sőt… lehet, hogy most van itt az ideje igazán!
A fordulat nem varázsütésre jött.
Fegyelem kellett hozzá. Önfegyelem. Lemondás. És egy egészséges önzőség.
Az, hogy végre magamat is fontosnak tekintsem.
És aztán… elkapott az íze.
Elkezdtem várni, hogy mehessek.
És ha nem mehettem, valami hiányzott.
Lassan fejlődöm. Néha csak egy másodperc a különbség.
De minden másodperc előrelépés.
És jönnek a vad gondolatok:
futok egy félmaratont az év végén?
Átúszom jövőre a Balatont?
Egy valami biztos:
minden egyes edzéssel legyőzöm azt, aki tegnap voltam.
És egyre jobban várom azt az embert,
akivel holnap nézek majd szembe.
Indulj el! Ismerd meg önmagad.